Szememben, mint egy tükörben

Szememben, mint egy tükörben, a megfáradt bánat szép arca látszik. Rám nevess, csak hogy elhiggyem, könnyelmű szívvel a reménnyel játszik. Múltamban, a rejtett zugokban, leláncolt ajtók végtelen sora. Folyosók, ahol te voltál, mentsvárként nekem, az utolsó szoba. Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam, önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam. Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon, és szédülök a fényben, a Föld az otthonom. Arcomon, karomon, vállamon, a szívtelen idő növekvő terhe. Nem hagy el, soha jól tudom, elszámol mindent, órára, percre. Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam, önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam. Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon, és szédülök a fényben, a Föld az otthonom. Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam, önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam. Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon, és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.