Megfagyott könnycseppek az őszi faleveleken

Sétálok a lehullot faleveleken, Társam a magány és a csendes erdő, Mely már érzi a pusztulás szelét, Az emberiséget mely mély fertő. "Gyászt árasztott és hallgatást zárt ablaka, tornya, orma, minthogyha a puszta falak közt a néma halál lakozna. " (Heinrich Heine) Leülök a folyó partjára, Arcomra ráfagynak a könnycseppek, Lassan ideje a végső távozásnak, Hallom hangját a koporsószögnek. A falevelek már lehulltak, Akár az álmaink, Mint az emlékeik elszálltak. Örökké.