Ember a holdon

Elhagyott bolygó, jégtömbbe zárva, Egy saját csillag fényére várva. Hajónk az élet, tengernyi gondon, Hegy-csúcsnak gondolt, parányi dombon. Hiába vannak, hiába néznek, Ha senki nem lát, senki sem ért meg, Megfigyelnek, de semmit sem látnak, Egy saját „mozit” képzelnek rólad. Ezért kell, hogy mindig legyél, Ezért kell, hogy mindig láss, A csendnek veled hangja lesz majd, A hallgatás az veled más. Refr.: Elhagyott bolygó, jégtömbbe zárva, Egy saját csillag fényére várva. Hajónk az élet, tengernyi gondon, Hegy-csúcsnak gondolt, parányi dombon. Csend tengerében, vagy zajos parton, Lakatlan sziget, ember a holdon. Mégis az élet nem bűn, nem vétek, Nélküled „vagyok”, de veled élek. Egyedül szabad voltam, de árva, A szívem szakadt a nagy „szabadságba”, Feldobtam magam, de mindig lehulltam, Magamat csaltam, folyton becsaptam. Egyedül lenni, önkéntes kényszer, Üvegharangban összetört ékszer, A magány falán van egy ajtó, Csak belülről nyitható. Refr.: Elhagyott bolygó... Refr. 2: Aki már felnőtt, réges-rég tudja, Hogy minden szép percét a sorsától kapta. Aztán majd egyszer lejár az óra, Mint talált szép tárgyat vissza kell adja. Véremmel szerzett, féltett nagy kincset Megőrzöm veled, ameddig lehet. Hiszem az élet nem bűn, nem vétek, Nélküled „vagyok”, de veled élek.